Dudit a fórumra tette fel valaki, hogy a Körmendi Gyepin altatás vár rá, és ridgeback keveréknek látszik. Mivel Körmendhez én lakom a legközelebb, hamar magamra vállaltam az elhozatalát.
Aztán ugyanezzel a hirtelenséggel el is bizonytalanodtam, amikor az illetések közölték velem, hogy nem merik kihozni a ketrecből. Kétségbeesetten írogattam Meggyinek, miközben már láttam magam, ahogy szafari ruhában állok a ketrec előtt, és megcélzom az őrjöngő fenevadat az altatólövedékkel. Meggyi próbált nyugtatni, de azért erősen túltengett szervezetemben az adrenalin, amikor másnap útnak indultam anyu kíséretében Körmendre.
Utunk természetesen nem volt zökkenőmentes. Sikerült is az 50 km-es távot közel 2 óra alatt megtennünk, és ebben nem a vezetési képességeim voltak a ludasak. Mindenesetre, az utolsó pillanatban beestünk a Gyepire, ahol 3 férfi kíséretében megközelítettük a ketreceket. Már itt elvesztem.
Nem tudtam volna otthagyni. Bementem rátettem a nyakörvet, pórázt. Betettük a kocsiba, és már jöttünk is. 2 percet töltött a csomagtartóban, majd előremászott, befészkelte magát anyu ölébe, befúrta a fejét a karja alá, beborította 40 kilójával, és iszonyatos szagával.
Elképzeléseimmel ellentétben a 2 hazai kan nem örült a csajnak. Ő viszont örült, főleg nekem. Úgy nézett rám, mint egy istenre. Ránőtt a bal lábamra és követett mindenhová. Amikor kifeküdtem napozni, odaállt mellém, fejét a vállamra fektette, és fanatikus kitartással aszalta magát a napon. Imádta az összes hozzánk érkező vendéget. Lehetett pórázon sétáltatni. Elfoglalta a legjobb fekhelyet, miközben a fiúk 1 helyen kucorogtak. Hogyne lettem volna belé szerelmes, amikor imádatának fényében sütkérezhettem egész nap.
De tudtam, hogy nem tarthatom meg, viszont az elválás gondolatától is elkapott a bőgés. Ezért megint elkezdtem Megyit zaklatni, hogy minél előbb szabadítson meg tőle. Megyi persze megígérte, de azért nem hagyhatta ki : menhelykennelsorrmenhelykennelsorenhelykennelsormenhelykennelsormenhelykennel sormenhelykennelsormenhelykennelsormenhelykennelsormenhelykennelsormenhelykennelsor
Immáron 3 napja lakott velünk Dudi. Állandó béka mosolyával, meleg tekintetével, kerítésléc fogsorával, laska fülével, nyugalmával és szeretetével. A fiúk egyre jobban utálták, apu, mint szolidáris férfi, szintén próbált rá se nézni. Mi anyuval össznépi bőgést rendeztünk a nappaliban. Anyu kitalálta, hogy majd ő fizeti Dudi tartási költségeit, és hogy majd az ő kutyája lesz. Persze, mondom, már Pöti is úgy van itt, hogy te kaptad a névnapodra. + egy kutyát nem csak etetni és oltatni kell. Nekem már nincs energiám még egy kutyára.
Ebbe a hangulatba futott be vasárnap bátyám a családjával. Dudkónak sikerült levennie a lábáról őket. Mondtam is a tesónak, hogy Dudi pont neki való eb. Imádja az embereket, nyugis a gyerekekkel. Jól kijön más kutyákkal, elég jól sétál pórázon. Könnyen kezelhető, ragaszkodó, okos, és mindezek mellé még ridgebackes is. A sógornőm még egy kicsit hezitált, mert Pöti jobban tetszett neki. De hát Pötike nem eladó.
Ezek után Dudi kedden elköltözött új családjához. 1 hétig nem látogattam meg, viszont folyamatosan zaklattam a családot telefonjaimmal, és minden negatív szó után, mint egy anyatigris a kölykéért, akartam rohanni Dudiért.
Végül a múlt héten rágyúrtam a látogatásra. Dudi örült, imádott. Sétáltunk, játszottunk. De már nem a kocsiba akart beülni, hanem ment a helyére. Már a bátyám lába körül dörgölődzött cicásan. Már az unokahúgommal kergetőzött. És amikor elindultam, nem akart csatlakozni. Megálltam a kapuban, odakocogott, felállt két lábra. Lehajoltam, adott egy puszit, majd visszament csontozni.
Elfordultam, hogy elrejtsem a könnyeimet. Drága Dudi, hazaértél.
Kategória: Uncategorized
